Meister szösszenetei
"Az igazságnál és a tényeknél ugyanis nincs sok dolog e földön, ami radikálisabb." (Lovas István)

Vajon van-e jogunk dönteni mások életéről?

Eltelt néhány hét. Jó néhány. Túl voltunk már mindenen. Fizikai, lelki kínokon, két hónap tömény stresszes időszakon. Akartuk. Én is, kedvesem is. És Ő is akart maradni. Minden úgy történt, ahogy Isten elrendelte, gondolatok, apró próbálkozások ellene kivétel nélkül minden alkalommal olyan történéseket idéztek elő az életünkben, melyek egyértelmű jelei volt annak, maradunk. Maradunk hárman, kicsi boldog család leszünk. Terveket szőttünk, álmokat dédelgettünk. Néha megszólalt a józanész, ilyenkor fájt minden, talán még élni is. Nehéz az ember lelke, amikor a szív és az ész elkezd harcolni egymással. Mintha az élet súlya nehezedne rá. Olykor-olykor leültünk, és megbeszéltük, hallgatunk az eszünkre. Máskor tudomást sem véve a külvilágról, a körülményekről, boldog ölelkezésben vártuk a csodát. Aztán osztottunk-szoroztunk… és megszületett a döntés. Talán megkísértettük az Istent. Olvastam egyszer, az el nem fogadott áldás könnyen átokká válhat. Rettentően nehéz volt. Együtt is nehéz volt. A végén már öltük egymást. Talán tudat alatt kedvesem engem okolt a történtekért, én pedig fel nem foghattam, hogy képes a sors ezt művelni velem-velünk. Csodálatosan indult minden, és mintha hónapok alatt végnapjait élte volna a történet. Tele volt a szívem fájdalommal, dühös voltam a világra… Orvos, ilyenolyan szolgálatok, magzatvédő vagy mifene, aki engedélyt ad az Egészségügyi Minisztérium nevében a magzat megölésére, és készségesen, mosolyogva elmagyarázza a műtét menetét: a magzatnak eltörik a csontjait, darabonként kiszedegetik, majd vákuummal kitisztítják, illetve kikapargatják valami spéci szerszámmal a „maradékot”. Az asszisztens feladata, hogy összerakja a kis tálkában a magzat testrészeit, majd amikor megvan minden, beöntik egy zacskóba, mint a csirkebelet, megcsomózzák, és irány a kuka. Émelygek, mindjárt hányok. Vizsgálatok, engedélyek, sorban állás, sírás minden alkalommal. És egyre nehezedett a lelkem. Egyre jobban fájt, sajgott bele a szívem, néha azt kívántam, bár ne is élnék. Aztán eljött a napja. Kínok kínját éltem át. Kedvesemtől a bejáratnál egy gyors puszival elbúcsúztam. Nem akartam, hogy lásson összeomlani. Elfordultam. Még tudtam, hogy ott áll mögöttem, és néz utánam, már ömlött a könnyem. Besétáltam a kórházba, ami egyre inkább kezdett egy sintértelephez hasonlítani, ahogy közeledett az idő. Újabb vizsgálatok, valami probléma, mintha egy utolsó figyelmeztetés lett volna: még van visszaút. De én mentem előre sírva, fájva, és már csak azt vártam, legyek túl rajta. Fájdalom, düh, szomorúság, félelem keveredett bennem, és minden pillanatban Istenre gondoltam.

Ikszipszilon doktorúr udvariasan betessékelt a műtőbe. Körülnéztem, mint egy kisebb vágóhíd. Szikék, kések, ollók, csipeszek, tűk, fehér kopott zománcos lavór, fekete kuka, fura steril zacskók, egy kimustrált műtőasztal, és egy morcos arcú asszisztens, aki kicsi tálkába mindenféle ampullákból és üvegekből valami koktélt kevert. Sírtam, reszkettem, és mondtam neki, nagyon félek. Erre flegmán annyit mondott, feküdjek fel a műtőasztalra. Bármilyen kérdést feltettem neki, semmire nem volt hajlandó érdemleges választ adni. Hozott egy tűt, elkötötte a karomat, és szúrt. Benyomta az anyagot, és várt. Én is vártam. Tele félelemmel, rettegéssel. Egy fél perc elteltével megkérdeztem, hogy ha egyszer kaptam altatót, miért nem alszom? Mire ő a már megszokott morcos pofájával közölte: azért mert szétdurrant a vénám, és a bőröm alá ment az egész. Majd felvilágosított: nem is altatót kapok, csak valami bódító anyagot, és ne aggódjak, mert végig ébren leszek. Ez volt az a pillanat, amikor elmenekültem volna a műtőasztalról, de 10 centi széles barna marhabőr szíjjal kikötött lábakkal ez elég esélytelen próbálkozás lett volna. Még egy tű, még egy véna. Ebben a pillanatban már annyira féltem, hogy az egész testem egy görcsös remegő hústömeggé vált. Tű beszúr, maró érzés indul a karomon felfelé, ez megnyugtató volt. Néhány másodperc múlva furcsa kesernyés-hideg íz a torkomban, és nyugalom. Csak a plafont néztem. Érdekes volt az a sárga színe, és táncolt rajta a füstjelző. Sírból jövő, lelassult hangok. Megnyúlt körülöttem a tér, elveszett az időérzékem. Néha csörömpölés mindenféle steril fémeszközök csattanása, mintha széjjelszakítanák az agyamat. Fekszem belőve, mint egy utolsó narkós tetű, és már nem gondolok semmire. Megjön doktorúr. Hallom, még talán homályosan látom is. Valamit elkezd csinálni, amitől belém hasít a fájdalom. Próbálok szólni, a fejemet emelni, de nem megy. És abban a pillanatban felfogtam: kaptam valami drogot, amitől semmi nem történik azon kívül, hogy folyik a nyál a számból, és nem vagyok képes megszólalni. Magyarul: elintézték a tetvek, hogy csendben tűrjem a fájdalmat… Egy darabig megy. Aztán valamennyi idő eltelik, és sikerül erőt gyűjtenem. Artikulátlan hangon üvöltve próbálom kimondani, hogy nagyon fáj, és adjanak valami altatót. Ezután elájulok. Se kép, se hang, majd arra eszmélek valamennyi idő múlva, mintha darabokban tépnének szét. Megint szólok, már könnyebben megy. Nincs válasz. Néhány másodperc múlva újabb ájulás. Ébredés: tiszta könny az arcom, üvöltök a fájdalomtól. Furcsa szívó érzés, meg szurkálás, és mintha újabb darabokat tépnének ki a testemből. A plafon már nem olyan érdekesen sárga, csak úgy szimplán vajszínű. Nem táncol a füstjelző. Magamnál vagyok. És még nincs vége a műtétnek. Már tisztán hallom, amit a doktor mond nekem, és tisztán válaszolok rá… üvöltve a fájdalomtól… És ez így megy, mintha sosem lenne vége, mintha örökre itt kéne feküdjek, úgy érzem, sosem jutok ki innen… Aztán egyszer csak vége van. Elindul alattam valami. Folyosózaj. Fapofájú nővérek húznak el mellettem. A kórház folyosóján várakozók arcán döbbenet és szánalom, tekintetükben valami megmagyarázhatatlan félelem, talán sejtik már mi vár rájuk… Zokogok, fekszem összegörnyedve, megtörve a fájdalomtól, kiszolgáltatottságtól, és megint Istenre gondolok. Nem tudom, ennyi volt-e a büntetés. Talán megbocsát. Talán nem.

Holnap lesz egy hete. Néha görcsölök, lázam van, és folydogál a tej a mellemből…ilyenkor mindig arra gondolok, bárcsak itt lehetne velem Ő, magamhoz emelném, és boldogan elnézném, ahogy éhes sírásából megnyugszik a szívemen.

Forrás: Fló blogja

u.i.: elnézést, hogy egy az egyben bemásoltam, de annyira megrázott…